

A ballagás egy mérföldkő egy ember életében: minden ballagási beszédben elhangzik, hogy egy életszakasz a végéhez ér, de ezzel egyidőben egy új veszi a kezdetét. Egy ilyen, sokszor érzelemdús esemény pillanatában nehéz frappánsan kifejezni az ember saját gondolatait. Erre jók a versek, hiszen a költők szakavatottan tudják megfogni a pillanat lényegét.
A ballagás keserédes esemény, amikor az ember búcsút int a szeretett osztálytársainak, azonban a középiskolában vagy az egyetemen egy sor új élménnyel fog a diák gazdagodni. Ezért nyugodtan lehet szomorú vagy vidám verset is választani, azonban mindenképpen kerülendőek a trágár vagy obszcén hangvételű írások.
A ballagási szokások eltérhetnek az egyes intézményekben, de egy biztos: szüksége lesz valamire, egy gondolatra, amit átadhat a ballagónak útravalóul.
A MrSale csapata összegyűjtött 100 ballagási verset, amely közül biztosan lesz legalább egy, amely elnyeri a tetszését és, amivel maradandó élményt tud okozni a ballagónak.
A klasszikusokat mindenki ismeri már, ezért válogatásunkban most vegyesen mutatunk régit és újat – még olyan verset is talál köztük, amelyet a vírushelyzet ihletett, és esetleges virtuális ballagásra is alkalmas lehet!
(Ha a verseknél rövidebb gondolatokat keres, ajánljuk Ballagási idézet szupergyűjteményünket)


Zilahra menjen ez a félig-síró,
Félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
Az ősi Schola fő-magisterének.
Búcsúzunk attól, aki minket
éveken át a jóra intett,
tanított -s védett, hogyha kellett;
így cseperedtünk szíve mellett.
Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amig él.
Leczkéjét a sirig tanulja,
Nehezebbet folyvást a réginél.
Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.
A szárny megnőtt, üresen áll a fészek,
Csak álom volt a régi jó világ,
És mint a fecske alkonyati szélnek,
Ma szárnyat bontott egy sereg diák.
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra.
Ez a nap is elérkezett,
lezárult egy szép fejezet.
A gyermekkor ím véget ért,
útra kelsz egy új életért.
Régi harcok, régi kopott könyvek
Derü, mosoly, néha fájó könnyek
Múlik minden, suhannak az évek
Búcsút intünk fájó diákévek.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.
Elmegy a lélek, és emlékek beszélnek, ha a barka integet.
A cseppek elmossák a zápor üdítő zizegését,
a léptek kopogásai velünk maradnak mindörökké.
Mi volt, emlékben él,
S új vár, mint utad tova léped,
S éretten az évek fényeinél,
Sokat tehetsz még, annyi szépet.
Május lesz, újra virágzik az orgona,
a patak búsan halad, halkan csobogva.
Az iskolából nem hallik a régi dal,
nem ballag most a diák az álmaival.
Meghatóan emelkedett hangulatban
ünnepel ma sok diák s az iskola,
mérföldkőhöz érkezett egy évfolyam,
fájó a búcsú, de ez az élet sora.
Négy év telt el,
négyszer láttuk az óvoda ablakán,
hogy zöld lombok integetnek,
vagy száraz ág van a fán.
Közben aztán úgy megnőttünk,
hogy az ágyunk kicsi már.
Holnap a mesesarok helyett,
az iskola padja vár.
Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.
Ez a nap is elérkezett,
a múlt perc volt csupán,
eljött hát a búcsú,
s most állok tétován, sután.
Rossz a világ? Légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki!
Az ember szolga mind? Légy te szabad!
Hídd sorsodat bátor versenyre ki!
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Indulni kell lassan,
elszálltak az évek,
végzős diákjaink
válaszúthoz értek.
Rögös az út, nincs még vége,
előtted a nehézsége,
szokatlan a sok változás,
új kikötők, új állomás
Néktek ragyog ma, tiétek az ünnep,
a szó, a könny, a mosoly s a virág.
Körétek gyűlik szinte a világ,
s mi néktek adjuk búcsúzó szívünket.
Induljunk vígan és remélve
a boldog, szép jövő elébe,
Miénk a hely a nap alatt,
míg szívünk bátor és szabad.
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes.
Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál!
Néhány év,
Több száz kép,
Mind víg s szép
Röp-emlék.
Elballagtál és már nem érzed a terhet,
Melyet az elmúlt évek bizony rád tettek
Megy az idő. Közelednek azok a percek.
A búcsú ideje, a ballagási versek,
A régi végek az új kezdeteknek
Elbúcsúzunk iskolánktól, e darab ma véget ért,
Elhullajtunk pár könnycseppet az itt töltött évekért.
Tizennyolc kismadár ma elhagyja a fészket,
Nyomukba egy sereg diák figyelemmel lépked.
Ballagni készülsz, ejtünk pár könnyet,
követjük az új forgatókönyvet.
Kibontott szárnyad repülésre kész,
tárt kapu várja, mikor, merre lépsz.
Mint a gólya, ki elhagyja fészkét,
Szárnyat bont s indul új hazába
E kis csapat merész vágyak útján,
Repesve lép a nagyvilágba.
Ballag már az agg diák.
Nem gyerek már, gondolja ő,
„Az érettségi! Az most a fő!
Elébe semmi más nem tehető!”
Így akarta a „Teremtő”…
Ballag már az agg diák.
Bontsd ki a vitorlád, és indulj az útra,
van elég hátszeled.
Új utak várnak a kalandos Életben
és felfedezetlen tengerek.
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
Virágözön lufiraktár
Pálcikákon szívecskék
Ballagó gyermekük
Arcát fürkésző szülők
Állnak várnak csillogó szemükkel
Elegáns ünnepi öltözetükkel
De azt akarom, tisztán és fehéren,
legyetek vígak és bársonyba-járók,
a kezetekben egy nagy arany-érem,
s hódítsátok meg az egész világot.
Gyökerek, hit, szárnyak és élet –
ezek csak szavak, melyek kísérnek.
Kísérnek egy úton, mely százfelé vezet,
s hol adnak, hol nem Neked szabad kezet.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit:
felelős vagy minden emberért,
aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel,
amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál,
és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.
Most eredj és élj, mert a világ a tied!
Eljött immár ez a nap,
olyan nagyon vártam!
Szép ruhába öltöztem,
szívemet kitártam.
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Elballag a sok diák,
Elhagyják ma az iskolát.
Egy kézfogás és vége,
Eltelt a négy év végre.
Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen
Utoljára szól az iskolacsengő,
június van, vidám gyermekarcok.
Minden tanulón fehér ing, ünneplő,
szünetváró, mosolygó tanárok.
Eltelt az idő, elmúlt a nyár,
Véget ért, elérkezett a tél.
A teremben üres minden szék,
A gondolat a szívünkben él.
Isten kék ege alatt
szép gyermekei boldog
sorokban
indulnak az Élet felé.
Nem elég a jóra vágyni,
A jót akarni kell.
De nem elég akarni,
Tenni, tenni kell.
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Indulj, vén diák,
vár a nagyvilág.
Könnyeket ejthetsz,
álmod és terved
nem köt ide már.
Küszöböt átlépve
új világ mosolyog,
s a gyermekév végre
háttérben sompolyog.
Búcsúzunk most Tőled, te kedves iskola,
Kit nem hat át többé kacajunk zsivaja.
Most elmegyünk, igen, de el nem feledünk,
Szárnyad alá mi még egyszer visszatérünk.
Gondolj merészet és nagyot,
és tedd rá éltedet,
nincs veszve bármi sors alatt,
ki el nem csüggedett.
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj és örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
Hát búcsúzunk megint.
Mint lehullt falevél
A fától,
Én is búcsúzom most
Az iskolámtól.


Iskolába indulok,
Felharsan az ének,
Tőletek elbúcsúzom,
Szép kisgyermek évek
A sors kegyetlen ujja intet,
El kellett válni hőseinknek.
Kezdődik majd az iskola,
S egymást nem látják tán soha.
Lehet, hogy gyenge még a hangunk
Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
De indulunk a szépet, jót akarjuk,
Érezzük, hogy hitünknek szárnya van.”
Indulj az élet útján,
vidáman, boldogan.
Ne hátra nézz, csak előre,
ne a múltba, csak a jövőbe.
Véget ért valami, de új dolog kezdődik,
megannyi harc, s kudarc, sikerben végződik.
Búcsút int egy rég jelen, de köszönt az új való,
új korszak himnusza, mind közelebb hallható
Ha tavasz, akkor ballagás,
itt a gyermekkori végállomás.
Örömkönnyek s virághegyek,
de tovább vajon hová megyek?
Végre itt a tavasz, virágoznak a fák,
és vége az iskolának már.
Otthagyom a sulit, a sors
vezet tovább.
Itt vagy most a kapuban, az élet kapujában,
Díszesen felöltözve, ünnepi ruhában.
Büszkeségem túlárad irántad, kisfiam,
Elteltek az évek, s előttem egy férfi van!
Véget ért a diákélet
És a sok, szép hónap ellett.
Véget ért a csintalankor,
Amelyben fürödtünk egykor.
És eljött a várva várt nap,
Itt állok, teljes valómban
Egyik szemem sír, a másik nevet
Nem vagyok egyedül, ezt tudatják velem.
Hússzú évek, zendüljenek mi értünk,
Siker övezzen úgy most minket…
Elértük talán célunkat már-már,
Tegyünk is végre hát!
Befejezettnek látszódik ez az év,
Végre ballagunk, hisz ez a tény!
Egy oly nap kezdete volt,
Melyet elfeledni senki sem tud.
Sok ember szeme könnybe borult,
Mikor a ballagási ének szíveiken átvonult.
Hurrá vége – azt gondoltam
A nyolc osztály már a múltam,
Ha egy kicsit visszanézek,
Hiányoznak a múlt évek.
Nekünk szólott ez utolsó csengő?
Megáll az ész, és elmereng…
Soha nem volt még ily megható a hangja,
Mely agyunkba vésődik, mit szívünk nem felejt.
Sétáljunk végig
A nagy iskolán,
Emlékünk égig
Táncol már, korán
Tarisznyámat felveszem, útra kelek,
Magammal viszem az emlékeket,
A közösen átélt élményeket,
a könnyeket, a nevetéseket,
a csókokat, az öleléseket,
a hajnalig tartó beszélgetéseket.
Felnőtté váltál, napja elérkezett.
Mily hosszú volt számodra ez a négy év.
Míg az iskola padjaiban ültél –
Életedből lezárult egy fejezet.
Nyolc év végtelen sok idő…
S most mégis elszállt akár egy könnyű falevél.
Itt állok az iskola előtt.
Várok egy kicsit…
Kezünkben virágok, szemünkben könnyek,
nem rég még azt hittük, búcsúzni könnyebb.
Ásít a tanterem, üresen áll majd,
de most még hallgat egy bús ballagás-dalt.


Ballag már a vén diák…
Nótaszótól hangosak a falak…
Anya s Apa kíséri most fiát…
Érzik ők is, hogy az idő halad…
Számunkra ez a nap a legszebb,
Bár közös időnk lassan lejár,
S apránként megyünk egyre messzebb,
De az óra most egy percre megáll.
„Ballag már a vén diák… tovább, tovább”
Mondják sokan.
Száll az ének, messze száll.
Megy az élet, meg nem áll.
…Soha.
Tovább…
Fájdalmas búcsúnak küszöbe feketén csillan előttem.
Fájdalmas búcsúnak gondolata hasít szívembe.
S fájdalomnak gyümölcse gördül arcomon,
Míg küszöbére ér ő is, oh fájdalom.
Útnak indulunk már,
Az élet kapuja előttünk áll,
Kilépünk a Nagyvilágba,
Várva álmaink megvalósulására.
Eljött lassan hát a nagy nap,
a vén diákok elballagnak.
S ahogy a nap fénye megtörik,
sok ünnepi pohár megtelik.
Te is elindulsz a hosszú útra,
elrepülsz, szárnyat bontva.
Éveid:
előtted számtalan,
mögötted tizennyolc,
tarisznyádban:
csipetnyi só,
kerek pogácsa, életterek…
csintalan és kemény órák
gyűjtögetett eszenciamorzsák….
Közeleg az év vége,
Diáksereg reménye.
Kezdődik a felhajtás:
Jövő héten ballagás.
Búcsúzó diák vagyok már.
Ezt a verset azért írom tán,
Mert ideje elbúcsúzni már
Még itt vagyunk. Arcunkon könnyek peregnek,
Mintha az Úr parancsolná a könnyfellegeknek,
Hogy gördüljenek le, végig az arcunkon,
Miért sírunk? Mert elválunk… tudom.
Eljött a nap, a búcsú napja.
Leérettségiztünk, megyünk tovább.
Bizonyítványt kezünkbe kapva,
Újra elhagyjuk az iskolát.
Hosszú volt az út, amit eddig megtettünk,
örökre szóló barátokat, de vad ellenséget is leltünk.
Néha pokolra kívántam őket, de most,
hogy velük utoljára itt állok,
nem tudok miért haragudni rájuk.
Itt jön már a leges-legvége,
Hosszú nehéz éveknek,
De csak ezután jön még,
A kőkemény élet.
Mit vártál már évek óta,
Ím eljött a boldog óra,
Itt hagyod a vén iskolát,
Visz az idő tovább, tovább.
Itt állunk mostan,
Eljött a nap,
Melyre oly régen várunk,
Elmegyünk innen,
Elválnak útjaink,
Elfeledjük egymást,
Nem fogunk emlékezni azokra a napokra,
Miket együtt töltöttünk bolondozva…
A tavasz ezer szépségét hinti rátok
Ballagó búcsúzó diákok
Elbúcsúztok iskolátoktól, tanáraitoktól
És a megszokott diáktársaktól.
Itt van hát ez a nap is,
Nem vártuk eljött mégis.
Könnyeink hullanak emlékeink poraira,
S lágy zenének szól dallama.
Elmúltak az iskolaévek,
Örülök, de kicsit félek,
Most ki tudja, hogyan tovább?
Elballag a vén diák,
s a búcsú oly nehéz,
könnyeivel küszködik,
de mégis menni kész…
Vidám idők.
Ég veled!
Elválás, csak
képzelet.
Átszúrt radír, s lerágott ceruza
már csak emlékei a tegnapnak,
az iskolapadok üresek,
ma utoljára csengetnek,
mert lezárult egy fejezet,
s holnap már továbblapozunk,
de most még mind itt vagyunk…
Sokan mondják, „Ballag már a vén diák…”
De tudják azt, hogy ott kint rájuk mi vár?
Tudja vajon, a kinti élet milyen durva, sivár?
Mikor nem azt adja, amit az ember elvár?
Búcsúzunk az iskolától,
gyermekkorunk most lezárult.
Sok kihívás vár ezután,
felvértezett rá iskolánk
Odakinn már vár ránk a nagybetűs élet,
a sorsunk immár egy másik útra lépett,
elballagunk szépen, mert éretté váltunk,
most már más irányba visz minket a vágyunk…
Virágszirmok jelzik utunk,
harmatuk – ráhulló könnycsepp
lassú léptekkel ballagunk,
sors teríti ránk a köpenyt.
„Ballag már a vén diák”,
Zengenek az iskolák.
Lépeget lassan a sok nebuló,
Körben áll a sok bámészkodó.
Utolsó kalandunk hömpölyög a célig,
Tapasztalt tudásunk koptattuk le rongyig,
Pallosként lesújtva hős csatákat vívtunk,
Ha nem ment a lecke, jó nagyokat lógtunk,
Iskolánk, most fájó köszönettel szólunk.
Az első nap még fogni kellett csöppnyi, óvodás kezed,
Amikor a várva várt perc végre el is érkezett,
És büszkeséggel, izgatottan, s némi félelemmel tán,
Léptél be még kisgyermekként az iskola ajtaján.
Tanárnő, kérem segítsen,
Búcsúzni oly nehéz.
Az elmúlt évek emlékeit
Idézzük együtt még.
A ballagást feldobhatja, ha a megható idézet mellé egy vicces ajándékot választ.
Érdemes erre az alkalomra olyan verset választani, amely érdemben summáza az elmúlt diákéveket. Szólhat a szép időszakokról, emlékekről, búcsúzásról, de felkészíthet az elkövetkezendőkre is.
Egészen nyugodtan. Sőt még sokszor ajánlott is az ilyen költemény, hiszen a vicces versek kellően tudják oldani a sokszor komor hangulatot.
Természetesen igen, mindenkinek szíve joga olyan verset választani, ami a legjobban kifejezi a lelkében dúló eseményeket. Ha valaki úgy érzi, hogy egy szomorú vers az, ami ezt a legjobban megteszi, akkor nyugodtan válasszon szomorúbb verset.






Vélemény, hozzászólás?